Elveszett személyek körzete
2010-03-24
(Lost Persons Area)
Színes, feliratos belga-holland-magyar-német-francia játékfilm, 2010
Főszereplők: Hajdu Zoltán Miklós, Kimke Desart, Lisbeth Gruwez, Sam Louwyck
Írta és rendezte: Caroline Strubbe
109 perc
Minds Meet, Új Budapest Filmstúdió
Mozinet
Mozipremier: 2010. március 25.
Marcus (Sam Louwyck) és Bettina (Lisbeth Gruwez) boldog házasságban, heves érzelmekkel élik mindennapjaikat egy villamos áram termelő telephelyen. Egyedül kilencéves, különc lányuk (Kimke Desart) viselkedése zavarja meg az idillt. A multikulturális, magyarokat is foglalkoztató munkahelyre új férfi, egy csendes idegen (Hajdu Zoltán Miklós) érkezik, ám nem ő, hanem egy tragikus baleset forgatja fel a hétköznapokat. Marcus egy magaslati munka során áramütést kap, s magatehetetlenül zuhan a mélybe. Bár túléli a balesetet, lábát amputálják, s élete örökre megváltozik - mint ahogy az egész családé is. A kislány egyre jobban befordul saját világába, a nő pedig egyre közelebb kerül az újonnan érkező fiatalemberhez.
INFÓ
A film szavakkal ki nem mondható kapcsolatokat ábrázol. Az alkotó számára különösképpen fontos kérdés a család, a szeretet és a szerelem. Az alkotás elnyerte a legjobb forgatókönyv SACD-díját a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon, emellett beválogatták a Lux-díj utolsó fordulójába, melyben Európa tíz legjobb filmje versengett egymással. Hajdu Zoltán Miklós a Fehér tenyér után ismét bizonyítja színészi képességeit, a zeneszerző pedig Márkos Albert.
Caroline Strubbe író-rendező:
Nem is olyan rég alaposan meglepődtem Vincent Gallo egyik nyilatkozatán. Az újságíró azt kérdezte, mi motiválta első mozifilmje elkészítésére, mire ő csak hűvösen ennyit válaszolt: Az, ami minden rendezőt: hogy visszafizessem a tartozásomat a szüleimnek. Néhány évvel korábban azt írtam nagybetűkkel egy kézirathoz csatolt anyagi támogatás kérelemre: mentális szülőgyilkosság, szükséges rossz a jellemfejlődésért cserébe. Tényleg annyira banális és közismert a témám, hogy megfogalmazható egyetlen mondatnyi nagy közhelyként? A motivációm tényleg annyira heves lenne, hogy tudat alatt a témámmá vált? A szüleim egy ismeretlen szigetre vonultak vissza, én pedig írni kezdtem. Most, néhány év elmúltával a szerénység meghozta gyümölcsét. Fokozatosan, ráébredtem, hogy minden, amit az Elveszett személyek körzetével közvetíteni akartam, az színtiszta cinizmusból fakadt.
Meg akarom indítani az embereket egy történettel, különösen a szereplőivel, mert úgy érzem, ismerem ezeket a jellemeket, és megértem a sebezhetőségüket. Bár megvan bennük a menekülésre való hajlam, és talán bizonytalannak, nyugtalannak tűnnek, végül mégis képesek kezelni a kimondatlan érzelmeiket, és képesek változni is. Legfőképpen ez a folyamat motivált a karakterek összekapcsolására, és a történet megírására. Szeretném megosztani az együttérzésemet olyan emberekkel, akik elvesztek a bonyolult kapcsolatokban, és nem találják a kiutat a lehetetlen helyzetekből.
És természetesen itt van ez az Elliot Erwitt fotó. Mindennek, amit szeretnék elérni, megmagyarázza a lényegét, és az esztétikáját. Egy egyszerű pad, amin az emberek várják, hogy valaki elvigye őket. Bár a kép komoly és régies, számomra a modern individualista társadalom szimbóluma. Ez a fotó segített, hogy belső küzdelmeiket univerzálisabb, és vizuálisabb szintre emelhessem. Valójában ezt akartam elérni az Elveszett személyek körzetével, a sebezhető emberek életének érzékeny bemutatását. És ha a film után sürgető vágyat érzel a szüleid felhívására, akkor azt hiszem, az igyekezetem nem volt hiábavaló.”
