Egek ura
2010-06-30
(Up In The Air)
Színes, feliratos amerikai vígjáték, 2009
Főszereplők: George Clooney, Vera Farmiga, Anna Kendrick, Jason Bateman, Danny McBride
Rendezte: Jason Reitman
109 perc
Paramount
DVD-premier: 2010. június 10. (Paramount)
Mozipremier: 2010. február 18. UIP-Duna Film)
Extrák:
Interaktív menük
Közvetlen jelenetválasztás
Audiokommentár - Jason Reitman író-rendező, Eric Steelberg operatőr és Jason Blumenfeld első rendezőasszisztens közreműködésével
Kisfilm - Árnyjáték: A történet előtt
Kimaradt jelenetek - választható kommentárral
Előzetes
Ryan Bingham (George Clooney) régóta roppant elégedett gondtalan életével: leépítési szakértő, vagyis a nagyvállalati kirúgások specialistája, akinek a legnagyobb élvezetet az nyújtja, hogy business-osztályon utazhat egyik mamutcégtől a másikhoz. Repülőtérről repülőtérre, szállodáról szállodára jár, bérelt kocsin utazik. Minden, amire szüksége van, elfér a gurulós bőröndjében, a légitársaságok az elit ügyfélnek kijáró kedvezményekkel kényeztetik. Ráadásul közel jár élete nagy céljához: hamarosan meglesz a tízmillió törzsutas-mérföldje.
Miután évekig boldogan röpködött, hirtelen azon kapja magát, hogy készen áll egy kapcsolatra. De most... hirtelen minden kicsúszik a kezei közül. Épp amikor beleszeret rokonszenves utastársába (Vera Farmiga), váratlan fordulat történik, mely egyszerre ijesztő és vérpezsdítő Ryan számára - elkezd azon töprengeni, mit is jelenthet az otthon.
INFÓ
A film rendezője a Junóért Oscar-ra jelölt Jason Reitman, aki Walter Kirn regénye alapján írta a forgatókönyvet.
Ryan sírnivalóan kiismerhető ember. Sármos, becsületes, és rajong mindazokért a vívmányokért, amelyekkel a modern kor ajándékozza meg a nyugati embert: a sebesség, a technológia, a kényelem, az egyéni ambíciók és a földi örömök töltik ki az életét. Dúskál az élvezetekben, ám valahol legbelül érezni kezdi, hogy valami mégis hiányzik. Története érdekes kérdéseket vet fel. Globalizálódott világunkban, ahol kontinensről kontinensre röpködünk, és gépek közvetítenek ember és ember között, hová lettek a mély, tartalmas beszélgetések, amelyek hajdan összetartották az amerikai közösségeket? És mi történik, ha ezek a beszélgetések eltűnnek életünkből? E kérdések állnak az Egek ura forgatókönyvének középpontjában. Sheldon Turner első forgatókönyv-változata még nem erről szólt, a sztorit Jason Reitman vitte el ilyen irányba. Ryan Bingham története számára arról a különleges pillanatról szól, amikor két ellentétes folyamatot figyelhetünk meg: miközben a technológia egyre szédítőbben fejlődik, a kommunikáció rohamosan satnyul.
"Hősünknek szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy bár életét boldognak gondolja, valami mégis hiányzik belőle, ez pedig a közösséghez tartozás felelőssége - magyarázza Reitman. - Ryan Bingham annyira retteg a közösségi lét terheitől, hogy inkább kirekeszti a saját kis világából. Ez jellemző mai társadalmunkra is. Mind őrülten mobilozunk meg twitterezünk meg sms-ezünk, mintha nagyon szoros kapcsolatban állnánk egymással, holott éppen az ellenkezője igaz: nem nézünk már egymás szemébe, és egyre kevesebb valódi kapcsolatot tartunk fenn. Ryan reptéri élete ennek a metaforája. A világon bárhol mész egy repülőtérre, rögtön kiismered magad: ugyanazok a boltok, éttermek, újságosstandok vannak. Mindenhol kényelem vár, de sehol sem érezhetjük magunkat otthon. Annyira globalizálódtunk, hogy már elfelejtettük, milyen a helyi közösség melege.”
Walter Kirn regénye volt a kiindulópont Reitman számára, ebből formálódott a forgatókönyv, amely már a maga útját járta. "A könyv több szinten is megszólított - folytatja Reitman. - Imádtam a nyelvezetét, amit fel is használtam a dialógusokban. Szépen írtam-írtam a forgatókönyvet, de közben megváltozott az életem. Találkoztam a feleségemmel, és gyerekünk lett. Ennek következtében Ryan Bingham is érettebb emberré vált, és foglalkoztatni kezdte az élet értelme. A forgatókönyv a végén már arról szólt, hogy hétköznapjainkban milyen fontosak az emberi kapcsolatok.”
Kirn regényének ötletét egy véletlen találkozás adta. Los Angelesbe repült, és megkérdezte a mellette ülő férfit, hová valósi. "Ó, hát ebbe az ülésbe, ezt válaszolta - meséli az író. - Amikor megkérdeztem, hogy érti, elmondta, hogy korábban volt lakása, de mivel évente háromszáz napot utazik, eladta, a holmiját bezárta egy raktárba, és azóta a szállodákat tekinti otthonának. Hozzátette, hogy jó néhány olyan pasas van, mint ő. Ahogy beszélgettünk, rájöttem, hogy tökéletesen alkalmazkodott a globális környezethez, amelyben kizárólag repülőterek, szállodák, étteremláncok, ajándékboltok és újságosstandok találhatók. Az is világos lett számomra, mennyire magányos lehet.”
Így született Ryan Binhgam figurája, aki odáig jutott, hogy negyvenes évei közepén semmilyen valódi emberi kapcsolatot nem tud felmutatni, és kizárólag a luxus-repülőutak érdeklik. "Ryan munkája az, hogy elveszi mások munkáját - magyarázza Kirn. - Akár egy masszőr, gyúrja a vállizmodat, miközben az irodai gurulós székeden kitol a liftbe. Az alkalmazottak kirúgása valóságos művészetté vált, ugyanakkor jogilag aggályos lehet - ezt a szakmát űzi Ryan mesterfokon.
Tulajdonképpen a klasszikus amerikai utazó ügynök korunkra jellemző változata, aki álmokat ad el azoknak, akikkel épp előbb közölte, hogy nincs már rájuk szükség.”
Reitman nemcsak úgy vászonra adaptálta a könyvet. Fogta Kirn főhősét, megannyi drámai szituációt kanyarított köré, és teremtett két karaktert, akik miatt szertefoszlik Ryan kényelmes gubója. Egyikük Natalie (Anna Kendrick), a húszas éveiben járó, rendkívül lelkes, ugyanakkor kissé naiv hatékonysági szakértő, akit Bingham kénytelen a szárnyai alá venni, holott miatta áll a feje tetejére az élete. A másik Alex (Vera Farmiga), a látszólag Ryanhez hasonlóan utazásmániás üzletasszony - őt megismerve a férfi először érzi úgy, hogy komolyabb kapcsolatot szeretne teremteni egy másik emberi lénnyel.
A forgatókönyv alakulását nemcsak Reitman magánéletének eseményei befolyásolták, hanem az is, hogy közben a gazdaság mély válságba süllyedt. Már majdnem kész volt a forgatókönyv, amikor beütött a súlyos recesszió, ami arra késztette Reitmant, hogy behatóbban foglalkozzon a munkavesztés kérdésével. Kockázatos lépésre szánta el magát. Ahelyett, hogy ő maga találta volna ki azokat a jeleneteket, amelyekben az alkalmazottakat kirúgják, és ők összeomlanak, elhatározta, hogy az átlagemberek spontán reakcióit jeleníti meg a vásznon.
"Azt akartuk, hogy a kirúgásos jelenetek őszinték és igaziak legyenek - folytatja a rendező. - Hát akkor mutassuk meg, hogyan zajlik ez a valóságban! Elmentünk Detroitba és St. Lousiba, mert a válság ezeket a városokat sújtotta leginkább. Hirdetést adtunk fel a helyi lapokban, hogy filmet forgatunk a munkanélküliségről, és ehhez keressük a szenvedő alanyokat. Elkeserítően sokan jelentkeztek. Arra kértük őket, meséljék el, mit mondtak, amikor kirúgták őket, vagy mit szerettek volna mondani. Állandóan színészekkel dolgozom, ezért elképesztő volt számomra, hogy ezek a civilek, bár attól tartottam, majd lámpalázasak lesznek a kamerák előtt, milyen őszintén és hitelesen beszéltek sorsukról. A filmben a kirúgásos jelenetek a kedvenceim. Valahányszor arról beszélnek a tévében, már megint mekkora leépítést hajtottak végre, csak számokat látunk, így hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy emberekről van szó. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy ebben a filmben sikerül arcokat raknunk a számok helyére.”
A szerepet eleve az Oscar-díjas George Clooneynak írták. "Ha olyan emberről csinálsz filmet, aki abból él, hogy alkalmazottakat rúg ki, és sportot űz abból, hogy egyedül él, lehengerlően sármos színészre van szükség - magyarázza Reitman. - George Clooneynál alkalmasabb nincs erre a feladatra. A szerepet pontosan rászabtam, és életem egyik legboldogabb pillanata volt, hogy elolvasta, azt mondta: Jason, ez marha jó!”
